Dob utca 46/b.

A Dob utca és az István tér sarkán már az 1820–as években állt lakóépület. Ez a terület sem a főváros egyesítésekor (1873), sem pedig a Millenniumi város–fejlesztés során nem változott. Annál nagyobb változásokat eredményezett a harmincas évek - egyébként jobbára papíron maradt - városátalakító lendülete. Az eredeti tervek szerint egy sugárutat építettek volna nagyjából az Andrássy úttal párhuzamosan, a Király utca elejétől a Városligetig. A terv megvalósításához lebontották a pesti zsidónegyed kialakulásában oly fontos szerepet játszó Orczy házat, s felépítették a sugárút kezdetét jelző hatalmas, vörös kapura emlékeztető épületet a mai Madách téren.

A zsidónegyed teljes bontására szerencsére a háború miatt nem került sor, de lebontották a Dob utca-Csányi utca sarkán álló egyemeletes kis épületet, melyben a fényképek tanúsága szerint Reich Dezső festéküzlete volt.

A helyén felépült két modern épület már a tervezett sugárút nyomvonalát követi. A két házat ugyan nem ugyanaz tervezte, mégis nagyon hasonlóak. A kor divatos és modern stílusában épültek, s olyan lakásokat alakítottak ki bennük, melyek korábban ismeretlenek voltak a kerületben: egy-és kétszoba-hallos, modern lakásokat.

A 46/b számú, 1939-ben épült, domborművekkel díszített házon emléktábla hirdeti a ház híres lakóinak emlékét: itt élt Seress Rezső és Beamter Bubi, mindketten a háború utáni időszak könnyűzenei életének sztárjai.

Beamter Bubi (középen) dzsezz-zenész volt, vibrafonos, 1933-tól különböző dzsezz-zenekarok tagja, meghatározó alakja a pesti mulatóknak. Munkaszolgálatosként együtt volt Örkény Istvánnal, aki így emlékezett rá Lágerek népe című írásában:

Érettségi után szóba került otthon, mi legyen belőlem. Ez már egyszer, emlékszem, hétéves koromban is felvetődött. Akkoriban volt az apám a Póla kávéház tulajdonosa, és én, ha lehetett, ott lógtam az üzletben, és figyeltem a dobos játékát. Otthon is mindig utánoztam, és két fapálcával játszottam a falon meg az asztalon. Érzékem volt hozzá. Egy nap vendégeink voltak a kávéházban. Apám produkálni akart, szólt, hogy ugorjak be a dobos helyére. Több se kellett nekem. Mintha csak erre vártam volna, leültem a dob mellé, és mindenki ámulatára csodásan vertem a taktust. Hogy tapsoltak, barátom! „Csodagyerek” – mondták a kávéházban. „Tényleg tehetséges – jegyezte meg apám vendége, egy bélyegkereskedő. – Taníttatni kellene.” Felbátorodtam. „Anyuka, apuka, én dobos szeretnék lenni…” Anyám összecsapta a kezét. „Ne beszélj bolondokat, Bubi!” De én nem engedtem, és újra a pódium felé indultam. Apa megfogott. „Dobos akarok lenni, dobos leszek!” – kiabáltam, erre kihurcolt az illemhelyre, és megpofozott, és közben azt kiabálta: „Majd adok én neked dobolást, te taknyos!” Még másnap ebédnél is erről folyt a szó. Elhatározták, hogy felfogadnak mellém egy hegedűtanárt. „Nem akarok hegedülni” – nyafogtam, de apám eldöntötte a vitát. „Az is muzsika” – mondta. De ezt ne írd fel, úgyse érdekes.

Négy évig nyúztak avval a hegedűvel. Szörnyen utáltam, mert klasszikusokat kellett játszanom, én pedig csak a dzsesszt szeretem. Szeretem? Ez gyenge kifejezés. Abban élem ki magam, a lelkem megoldódik tőle, szárnyakat kap… (folytatása itt)

Seress Rezső az egyetlen magyar világsláger a "Szomorú vasárnap" szerzője. A dalt több, mint száz nyelvre lefordították. A legendák szerint a dal hatására többen lettek öngyilkosok. 78 éves korában Seress Rezső levetette magát lakása erkélyéről, s néhány nap múlva belehalt sérüléseibe.

'